A zene stílusok – egyéniség-, egyediség- és korszak ujjlenyomatai

Az ember „kereső” tulajdonsága az önmeglelésre hagyatkozik, hiszen amikor feltör belőlünk a „heuréka” üdvrivalgás, hogy ráleltünk valamire, amit addig még meg sem tudtunk fogalmazni, akkor joggal jelenthetjük ki, hogy feljebb léptünk egyéni evolúciónk létráján. A zene stílusok az önkifejezés jelentős módjainak bizonyulnak, hiszen általuk „hangot adhatunk” a bennünk forrongó érzésekre, a szunnyadó, látens lelkiállapotokról festhetünk képet, lényünk egy kis szegmensét tükrözhetjük általa, amely néha rokonlelkek muzikális nyelvével is „összecseng”, „harmonizál”.

A zene stílusok berkeiben

A jazz, blues, rock, pop, country, dance, folk, hiphop és mindezek keveréke, szavakon túlmutató értékkel bír. A zene stílusok tulajdonképpen kulcsot szolgáltatnak az emóciók világának ajtóihoz. Olyan energiaköntösök, amelyeket ritmusból és dallamból szőttek a muzikális vénával megáldott géniuszok. A zene stílusok flexibilis mivoltából kifolyólag minden alkalomhoz, elváráshoz képesek igazodni. Debussy megállapítása szerint a zene „világnyelv”, Stern szerint „életmód”. A zene stílusok territóriumán a szavakkal nehezen körülírható művészi univerzalitás világába toppanunk, ahol közölhetővé válnak a kommunikáció verbális ruháiba nem öltöztethető kérdései. A zene stílusok berkeiben igény, szépség, nevelés, szenvedély, mirákulum, felemelkedés és elmélyülés, test és lélek egyaránt szerephez juthat. Kinkel megfogalmazásával élve a zene nem más, mint „ős-kinyilatkoztatás”.

A stílus alakulásában az embernek és kornak egyaránt beleszólása van. Mi lehet a mértékadó abban, amit ma kánonnak, klasszikusnak és divatnak nevezünk? Mi tesz választófalat a tradíció és trend közé? Az ember formálja a stílust, vagy fordítva? Miben rejlik a „valamiség” kérdés mélysége? Mitől lesz valami „-ságabb”, vagy „-ségebb”, mint társai? Önmagától. Pontosabban önmaga egyéni és egyedi stílusától. A zene stílusok berkeiben sincs ez másként. Területén ugyanis nem arról van szó, hogy valami jobb, vagy kevésbé, mint a hozzá hasonlított szereplő, hanem inkább a kifejezés mibenlétéről beszélhetünk.