Amikor az élet véget ér a külső szemlélők, átélők számára mindenképpen eleinte a sokk, a hiány
és a mérhetetlen űr az, ami marad. Láthatóan nincs vigasz, nincs feloldozás. Aztán, ahogy telik-
múlik az idő, ahogy az elengedés természetes folyamata zajlik, úgy könnyebbül meg minden. De
ez az egész fenekestül fordul fel akkor, amikor az élet önkezűleg ér véget. Érthetetlen, lidérces és
feldolgozhatatlan. Sokk, trauma, és megannyi, örökre megválaszolatlanul hasogató kérdés. Miért? Miért ő? Miért most? Miért nem vette észre senki?
Mi vezethet el az utolsó hajszál elszakadásáig, az öngyilkoságig?
Az öngyilkosság okának megfejtése esélytelen feladat. Azért, mert ezernyi lelki góc húzódhat meg
a mélyben. Milliónyi olyan gennyes seb, ami csak idővel mérged el. A csalódottság, a
kilátástalanság, a hite hagyottság, a reménytelenség. Annyi minden táplálhatja azt az érzést, hogy
ebből, ennyi elég. Ám a végső döntés meghozása ténylegesen egy delíriumos pillanat, amikor
minden, visszafordíthatatlan eldől. És igen, még az is elképzelhető, hogy a közvetlen környezet mit
sem vesz észre az egészből. Az őrlődésből. A kétségekből. De még az sem lehetetlen, hogy az
érintett sem tudja igazán mi a baj, csak olyan űrt érzékel, olyan kitölthetetlen hiányt, olyan lelki
vakságot, amivel kapcsolatban egyetlen megoldást érzékel ideálisnak.
Egyetlen brutális, visszavonhatatlan megoldást. Sok esetben, azonban figyelem felhívás a cél. “Figyelj rám” – nagyjából így summázható az az üzenet, amit az öngyilkossággal próbálkozók nem egyszer öntudatlanul kiáltanak a nagyvilág felé. Általában ezek azok a próbálkozások, amik nem járnak sikerrel, amik nem végzetesek, ám a maguk nevében mégis döbbenetesen felrázó erejűek.
Hogyan előzhető meg mindez?
Az együttérzés a kulcs a prevencióhoz. Mert ha mindenki, minden egyes ember érezné a Föld
kerekén, hogy van legalább egy valaki, aki nyitott, érző szívvel fordul hozzá, akinek számít, akkor
máris más lenne a helyzet. Akkor a problémák felszínre kerülhetnének, akkor nem kellene
csendben hallgatni és magányosan élni, akkor minden nehéz helyzetet megkönnyíthetne a közös
teherviselés kegyelme. Az egész világ, túlzás nélkül megváltozna pusztán azáltal, hogy
odafigyelnénk egymásra. Mert olykor ez semmi mást nem jelent, mint egy érintést, egy jó szót, egy
kedves mosolyt, egy őszinte gesztust. Amitől emberivé, emberré válhatunk. Amivel megérinthetjük
egymás lelkét, visszavonhatatlanul. És amitől az egyedüllét soha többé nem nevezhető
magánynak, a kétségbeesés soha nem fajulhat el kilátástalansággá alakulva, és egyetlen egy élet
sem érhet véget önnön kéz brutalitása, a még dobogó szív tüzének végső kihunyása által.
